A kolozsvári Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Plébánia rövid története

Amikor egy otthonról beszélünk, nem is tudjuk pontosan, hogy mire gondoljunk. Csak ha mélyebben beletekintünk e szó lényegébe, akkor jövünk rá, mennyi otthon létezik számunkra. Az utcán haladva száz meg száz házat – otthont – látunk, melyek többé-kevésbé közömbösek lehetnek számunkra. De lássuk csak mit is nevezünk otthonnak. Otthon az a ház, amelyben szüleink felneveltek, ahova – mikor felnövünk és ha el is költözünk – szeretettel térünk vissza, mert szüleink nyitott ajtóval, türelmesen várnak ránk. Otthon vagyunk az általunk alapított családban is, ahol férjünk vagy feleségünk és gyermekeink minden nap hazavárnak. Az ő szemükben ott van a remény lángja, mely elfelejteti velünk fáradtságunkat és erőt ad tovább lépni. Amikor elmegyünk egy olyan helyre, ahol szeretettel fogadnak – rokonainkhoz, barátainkhoz – otthonosan érezzük magunkat. De nem elég egy házat felépíteni ahhoz, hogy otthonná varázsoljuk, - tiszta szívből, lélekből áradó szeretetre is szükség van benne. Létezik egy óriási erő, mely képes egy otthonba gyűjteni az embereket, - ez az önzetlen Isten szeretete, amelyre a templomban találunk. Szándékosan hagytuk utoljára az otthon templomi formáját, mivel egy olyan templomot szeretnénk bemutatni, mely eredetileg napközi otthon volt. Ha nagyon sietünk és nem tudunk róla, elhaladunk előtte, annélkül, hogy észrevennénk. De ha figyelmesen megnézzük, egy kereszt és egy felirat tanúskodik arról, hogy itt Isten háza áll. Belépve kapuján felejthetetlen élményben lesz részünk. Mi vonz annyira ma is a csaknem 90 éve – 1934. november 25-én – felszentelt napközi otthonban? Kik voltak azok az emberek, akiknek áldozatkészségével, segítségével felépítették az otthont? Mit jelentett a szegény gyermekeknek gondos nevelést, szeretetet nyújtani? Mi volt az oka  az otthon templommá való átalakításának? Hogyan nőtte ki magát mai formájára? Mindezekre a kérdésekre az alábbiakban szeretnénk választ adni.

            1933. január 28-án  a kolozsvári egyházközség gyűléstermében dr. Hirschler József prelátus elnöklete alatt megtartott tanácskozáson vetődött fel először egy katolikus napközi otthon létesítésének gondolata a Pata utca környékén, Kolozsvár egyik külvárosában. A szívből jövő gondolat gróf Bethlen Györgynéé, a Misszió szervezet elnökéé volt, és hamarosan csatlakoztak hozzá dr. Scheitz Vilmosné és Fejér Gábor akkori segédlelkész, a létrejövő otthon igazgatója. Anyagi segítséget elsőként a kolozsvári kaszinó nyújtott, mely 50 éves jubileuma alkalmából 10000 lejt juttatott a felállítandó napközi otthon céljaira, ezzel az összeggel megteremtve egy nemes gondolat valóra válásának kezdetét. Az otthon eredetileg egy bérelt helyiségben indult a Méhes utca 21. szám alatt 1933. április 9-én. E napközi otthon létesítésével a gyermekek felügyeletének gondját levették a munkába járó, mindennapi kenyérért keményen dolgozó szülők válláról. A gyermekek az élelmezésen kivül erkölcsi nevelésben részesültek, szórakozási lehetőségeik voltak, nem veszlődtek el az utca fertőző légkörében. A gyermekek gondozásával Kordélyos Emília szociális testvér foglalkozott. Habár az intézet vezetősége katolikus volt, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül vettek fel szegény magyar gyermekeket. Az otthon kb. 80 gyermek fogadására rendeződött be. A gyermekeket azonban nem lehetett egy kiflivel és egy pohár tejjel jóllakatni; a  napközi otthon fenntartásához szükség volt a közösség támogatására is. Ezért a vezetőség tízdekás napot rendezett (mindenkitől csak tíz dekányi élelmiszert kértek a gyermekek számára); házi perselyeket helyeztek el olyan családoknál, amelyek pusztán arra kötelezték magukat, hogy vasárnap két lejt tesznek a perselybe; utcai gyűjtéseket, különböző hangversenyeket, népünnepélyeket, fagylalt- és teaesteket, előadásokat tartottak. Érdemes két előadást megemlíteni: a Kolping legényegylet színielőadását, amely az otthon javára 5000 lejt jövedelmezett, és Csíky Gergely Nagymama című színművét, amely főleg azért volt vonzó, mivel a címszerep alakítója gróf Bethlen Györgyné volt. Ez utóbbi előadás 27000 lejjel járult hozzá a gyermekek ellátásához.

            1933. augusztus elejére annyi pénz gyűlt össze, hogy a vezetőség telket vásárolhatott a Julius Caesar utca 63. szám (ma Arieşului 67) alatt egy új épület építése céljából. Mindaddig, amíg az új otthon felépült, a gyermekek a Méhes utcában maradtak. A vezetőség próbálta bevonni a szülőket is az otthon életébe: megtartották az anyák napját, megrendezték az Élet iskoláját, szülői értekezletet tartottak és megszervezték a környéken lakó szegény munkanélküliek klubját. Így az otthon nemcsak a gyermekeknek nyújtott menedéket, hanem a szülők meleg hajléka is lett. Vasárnaponként szükségkápolnává alakult át, ahol Fejér Gábor szentmisét és prédikációt tartott. A szülők elkísérték gyermekeiket a szentmisére, hálát adva Istennek azért, hogy gyermekeik nem váltak az utca sápadt, vérszegény, tüdőbajos nemzedékének tagjává.

            Már a Julius Caesar utcai telek megvásárlása után megindult a hangyaszorgalmú munka, mivel elő kellett teremteni azt a sok pénzt, amibe az építkezés került. Végül 1934. augusztusában megkezdődött az építkezés. A magyar társadalom áldozatos munkájának megvolt az eredménye: alig három hónap elteltével, 1934. november 2-án a napközi otthon fehér színével, nagy ablakaival, uralta az egész vidéket. Az új otthon négy szobából, két teremből, fürdőszobából, konyhából és mellékhelységekből állt. Az emeleten két szoba volt átadva a felügyelő testvérnek és a neki segítő lányoknak. A kész épületet gróf Majláth Gusztáv Károly püspök is meglátogatta és az otthon új vendégkönyvét a következő mondattal nyitotta meg:

“Tied ez a ház, Uram, és mi szolgáid akarunk lenni mindörökké! 

               

            1934. november 25-én teljesen berendezve állt az otthon, az Úristen segítő áldására várva. Az ünnepélyes felszentelésre szétküldött meghívón Reményik Sándor sorai voltak olvashatók:

“Otthon kívül a kis családon?

  Otthon a kíhűlt tűzhelyen kívül?

  Lehet?

  Lehet!

  Mert csodatevő szer a szeretet.”

E csodatevő szer rangot és szegénységet nem ismerő embereket fogott össze. A nagyteremben együtt szorongtak gyerekek, sápadt arcú külvárosi emberek, asszonyok és úrinők. Ettől a naptól kezdve az otthont gyermekek népesítették be, hangos lett az udvar reggeltől estig, vidám kacagás és gondtalan jókedv áradt szerteszét. A Méhes utcai kis otthonban megindult élet fokozottabb buzgósággal folytatódott tovább Emília testvér felügyelete alatt. A kettőszázegy gyermeket befogadó otthon fenntartása nagy gondokat okozott, ezért az intézmény vezetősége kiaknázta azokat a lehetőségeket is, melyek fokozni tudják a társadalom adakozó kedvét. Így vetődött fel az a szerencsés gondolat, hogy meghívják Mécs Lászlót, a kiváló tehetségű felvidéki papköltőt, tartson szavalóestet a  napözi otthon javára. Mécs László premontrei kanonok, királyhelmeci (Szlovákia) plébános a két világháború közti időszak egyik legünnepeltebb költője volt. Az ő tisztacsengésű verseiben nincs az a gond, fájdalom, keserűség vagy kiábrándultság, mely ne találna feleletre. 1935. március 5-én, húshagyókedden került sor a szavalóestre. Mécs László egész napos, fárasztó utazás után állt ki a dobogóra és adta elő költeményeit, talán még szebben, mint bármikor máskor. Ha ideiglenesen is, de eloszlottak a szomorúság felhői és felragyogott az új erő, mely olyannyira szükséges volt a további küzdelemhez. Az előadás 22000 lej tiszta jövedelmet jelentett a Julius Caesar napközi otthon gyermekeinek, ezzel az összeggel biztosítva két hónapi kenyerüket.

 

            Mécs László szavalóestjének sikerét látva, a Szociális Misszió társulat a következő évek folyamán újabb és újabb előadásokat rendezett. Ezen műkedvelő előadásokkal megszerezték az otthon számára a zavartalan működéshez szükséges anyagiakat. De e küzdelmes munkáról a gyermekek mit sem tudhattak, hiszen az ő életük gondtalanul zajlott az otthonban. A nagyobb leányok Emília tesvér vezetésével megalakították az Erzsébet leányegyesületet, melynek keretében varrást, foltozást és kesztyűkötést tanultak. Az iskolába nem járó kisgyermekeket gyurma- és papírfigurák készítésére tanították, alkotásaikból két alkalommal is kiállítást rendeztek.

            1935 december 11.-én a kis kápolna befogadta az Oltariszentséget. Az itt lakó Isten ereje és közelsége kiáradt az egész otthonra, és segített a további munkában és fejlődésben. Minden évben megújuló lelkigyakorlatok vették kezdetüket, melyeket többnyire ferencrendi atyák tartottak. A lelkigyakorlatos szentbeszédeket szép számban hallgatták meg a környékbeli hívek, a nehéz időkben lelki egyensúlyt és gyötrelmeikre, kínzó kérdéseikre feleletet kerestek és találtak itt. 1936 elején eltávozott az élők sorából dr. Hirschler József prelátus, az otthon védnöke; helyét Márton Áron kanonok, plébános vette át, aki ugyanolyan odaadó támogatásáról biztosította az otthon vezetőségét. Ugyanebben az évben (ha ideiglenesen is) Fejér Gábor káplánnak búcsút kellett vennie a napközi otthontól, ugyanis Lemhénybe nevezték ki plébánosnak. A távózását követő években többen is betöltötték a napközi otthon igazgatói tisztségét. A szolgálatot megbízott lelkészek látták el a Szent Mihály plébániáról: Balázs András, Varró András, Huber József, Kajtsa Ferenc, Kerkay József, dr. Jénáki Ferenc, dr. Köpeczi János. Fejér Gábor segítőtársa és kezdetektől fogva a napközi otthon vezetője, Kordélyos Emília szociális testvér 1937-ben eltávozott az otthonból. Megszakításokkal közel kilenc évig vezette az otthont, melynek irányítását Melánia testvér, majd Genovéva testvér, illetve Agneta testvér vette át. Már az otthon telkének megvételekor felmerült az a gondolat, hogy a szomszéd saroktelket is meg kellene vásárolni. Anyagiak hiányában ez akkor elmaradt, de 1936 nyarán sikerült ezt a telket megszerezni. A vezetőség úgy gondolta, hogy valamikor ide templomot és egy kis kultúrházat fog építeni. Addig is hozzáfogtak e telek rendezéséhez. Nagy részét bekerítették és felásták veteményes kert céljaira. Gazdasági udvart alakítottak ki, disznóóllal. 1937 május 5.-én  a Misszió szervezet elhatározta az otthon épületének kibővítését egy nagy és egy kisebb szobával valamint mellékhelyiségekkel. Az építkezés ideje alatt az otthont zárva tartották. A felszentelési ünnepélyre 1937 december 5.-én került sor, szentbeszédet tartott és a felszentelést elvégezte, Márton Áron kanonok, püspök.

                1939-ben a politikai események felgyorsultak, előrejelezvén, hogy hamarosan kezdetét veszi egy újabb világégés. Legsúlyosabbnak az 1939-40-es évek bizonyultak, mivel akkor volt a legszegényebb az otthon. A bécsi döntés után a város vezetése az Erdélyi Szociális Szervezettel karöltve állandó pénzsegélyt utalt ki, ezzel lehetőve téve a gyermekek élelmezéset és ruháztatását. Az otthon vezetése a szociális munkából is kivette a részét: sok család- és beteglátogatást végzett, ingyen orvosságot osztott, hivatalos ügyeket intézett, a szülőket jó tanácsokkal támogatta. 1942-ben, nem messze a napközi otthontól, a vezetőség házat vásárolt, melyet magukra hagyott, egyedül élő öregek otthonának szántak. A front közeledése miatt 1944 augusztusában az otthont óvóhelynek alakították át. Csak a háború végén nyilhatott újra meg a napközi otthon, melynek veszteségei annyira súlyosak voltak, hogy az intézmény mélypontra jutott. A vezetőség kénytelen volt a nemrég vásárolt házat eladni.

            1946-47-ben a környékbeli hívek ismételten kérték az egyházi főhatoságot, hogy adjon a körzetnek állandó papot. Ezért rendelte vissza ide Márton Áron püspök Fejér Gábor lelkészt. Igy kezdte el működését, Márton Áron püspök 1949-ben kelt jóváhagyásával, a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve elnevezésű plébánia, melynek első plébánosa Fejér Gábor lett. Őneki köszönhetően sikerült kivédeni az államosítás veszélyét és átalakítani a volt napközi otthont egy újonnan alapított lelkészség központjává. Anekdotaszerű történetek születtek azzal kapcsolatban, hogy miként kerültek át az államosított Alverna ferences-kolostor harangjai hozzánk. Tény az, hogy a Honig Frigyes által Aradon öntött négy harang ma is szentmisére hívja híveinket.

            A napközi otthon több mint tízéves áldásos munkája véget ért, de emléke örökre megmaradt azok szívében, akiknek mindennapjai egybefonódtak ezzel az intézménnyel. A volt napközi otthon a homlokzatán levő kereszttel és az alatta elhelyezett felírattal ma is hírdeti, hogy ez a szeretet háza. Azé a szereteté, amely ott volt a megalakulás pillanatában és végigkísérte működését az évek folyamán. A szeretet, amellyel gondozták és ellátták az oda járó gyermekeket, a szeretet, mely megtanította imára kulcsolni a munkában eldurvult kezeket.

                  Fejér Gábor nyugdíjba vonulása után 1982-1983 között Pénzes József vette át a lelkészség irányítását. Fiatalos lendülettel próbált valami újat létrehozni a már kissé megkopott plébánián. Egy új hittanterem építésébe fogott de az egyházellenes kommunista rendszer közbeszólt... Kezdeményezése kudarccal végződött. Őt követte 1983-1990 között Szakács Lajos plébános, aki közösségépítő és templomújító munkájával tűnt ki. Sikerült neki befedetni a már elkezdett hittanterem épületét. Az énekkar részére karzatot emeltetett, megnagyobbítatta és (Sabău-Trifu Cristina egyházművész tervei és a zsinat liturgikus elvei alapján) modernné alakítatta a templom belsejét. A művésznő festette a keresztúti képeket is. Sánta Pállal és az ifjúsági csoport tagjainak közreműködésével, ők voltak a megálmodói a Remény című ingyenes plébániai folyóíratnak, mely hosszú éveken át lelki táplálékot nyújtott az olvasóknak.1990-2001 között a lelkészség plébánosa Sánta Pál. Technikai okokból a hittanterem épületét részben le kellett bontani (mivel az alap nem bírta volna meg a tervezett emeletet és manzárd részt). A kész épületet, mely a hittantermen kívül egy teljesen felszerelt 12-14 férőhelyes diákotthonnak is helyt adott, Lisieux-i Kis Szent Teréz tiszteletére szentelte fel dr. Jakubinyi György érsek 1994-ben. Megoldotta a harangok villamosítását, kibővítette a sekrestyét, a templom külső-belső festését, garázsok építését az udvarban, a templom- és plébániaépület újrafedését, a csatornák és lefolyók cseréjét. 2001 augusztusától Vizi Zakariás plébános, c. esperes vette át a lelkészség irányítását. Az eltelt időszakban sikerült neki kicseréltetnie a diákotthon tetőcserepeit és Magyarország kormányának anyagi segítségével 2014-ben kivűl-belűl felújítani a teljes épületet; újrafestetni a templomtornyot és bevezettetni a központi fűtést a plébániaépületben. A templom is új arculatot kapott: a hőszigetelő nyílászárók és a friss festés barátságosabb, meleg környezetet teremtenek a hívek számára. Az általa vezetett Rosa Mystica alapítvány, hónapról-hónapra számos rászoruló család és egyedül élő idős személy szürke hétköznapjait varázsolja ünnepnappá. Szentpéteri András, györgyfalvi plébános, 1971-ben bekövetkezett halála után, Márton Áron püspök feladatul tűzte ki a mindenkori györgyfalvi plébánosoknak a Szűz Mária Szeplőtelen Szíve plébánia pasztorációjában való besegítést is. Ilyen címen segedlekészeink voltak: Szabó Lajos (1971-1978), Ferencz István (1978-1983), Ferenczi Sándor (1983-1985), Sánta Pál (1985-1990), Baróti László (1990-1992).